Flegmák

Tegnap jó csapat volt a házban. Mindenki nagyon nyugodt volt. Csinálgattunk a szokásos dolgokat, mászkáltunk, beszélgettünk, nem aggódtunk, nem is érdekelt senkit igazság szerint semmi a világon. Meg kell állapítanom magamról, hogy a szoci otthonban nővérként eddig eltöltött 8 hónap alatt most érzem először, hogy elfáradtam. Belefáradtam, de nem adom fel. Még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel végzem a munkámat, de bizonyos dolgok elmaradnak. Megszokottá vált az egész környezet, a munkamenet, a rohanás, de már nem nagyon beszélgetek a lakókkal, nem bámészkodok, nem agyalok a bajok okain és nem visel meg ha meghal a beteg. Tudom, ez nagyon gonosz, de hetente veszítünk el valakit és tudjuk, hogy nem a mi hibánk. Nem tehetünk róla, hogy a sebész elszúrja a műtétet, mert magánéleti problémái vannak. Nem tehetünk róla, hogy a hozzátartozók tojnak az egészbe és a mélybe taszítják a szüleiket, mélységes depresszióba, nem látogatják, nem váltják ki neki a gyógyszert és hagyják meghalni. A mi szeretetünk kevés. Oké, hogy egy szociális otthon arra hivatott, hogy a családi környezetet pótolja, de nincs erre lehetőség. Naponta 8 nővér van szolgálatban és lát el 165 beteg embert, olyanokat akikről lemondtak a gyerekei, a gyerekek akiket évekig gondozott és segített mindenben. Mi soha nem leszünk képesek megadni azt, amit a család ad egy ilyen idős beteg embernek. Sajnos.