A nővérek bűnei

A tegnapi nappal végleg megtelt a puttony. Délelőttös voltam a harmadikon a súlyosaknál. Néni hetek óta alig etethető, alig itatható, nyeglik mindenfelé, nem tud ülve maradni, üveges tekintete bágyadtan mered a plafonra. Szóltam már korábban a főnökségnek (főnővérnek elsősorban), hogy nagyon romlik a néni állapota, hivjanak mentőt, vitessék kórházba, nem lesz ez igy jó. Minden szó hiábavaló volt, mert süket fülekre talált: "Tömje meg a beteget! Támassza ki párnával a hátát ha nem marad ülve. Ön egy ápoló, nem?" No igen, de nem vagyok Isten. Rafinált ötleteimet bevetve sikerült egy kis életet lehelni szegény nénibe: kértem a konyháról egy kis teát, fecsivel itattam meg, lenyelte. Vérnyomást mértem, alacsony, pulzus alig tapintható, alig ver, vércukor normális, testhő normális. Ismét szoltam, hogy a néni gyenge. Ebédnél már fecsivel sem ment az itatása, nem tudott nyelni, kifolyt a szájából, könnyezett a szeme. Újra vérnyomás meg minden más. Ezúttal a vérnyomás 180/90, pulzus 60, vércukor 2,3, testhő 37,6 és a néni fulladt, alig kapott levegőt. Mint az őrült le a főnővérhez, hívta a mentőt, rohantunk fel a harmadikra, mentő megérkezett és mire a szobába értek a hordággyal.... Azzal kimentem egy helyre, leereszkedtem a csap mellé és folytak a könnyeim. Egész nap tudtam, hogy gáz van és a házban nincs oxigénmaszk, sem infúzió, sem defibrillátor, sem semmi ilyesmi, mert ez egy szociális otthon, nem kórház. A feljebbvalóim nem figyeltek rám, önkényesen nem hivhatok mentőt, csak éjszakai műszakban amikor 3 emberből áll a személyzet (2 nővér és a portás).

Tegnap hozzátartozók jöttek látogatni. Másik néni, aki demens és Alzheimer-kóros, nem kell fel az ágyból, csak ha nem látjuk, üvölt mint akit nyúznak, teljes ellátást igényel. Tegnap bent volt a fia délben. Bevittük neki az ebédet, magukra hagytuk őket, ugyanis ha látogató van, akkor nővér vagy takarító nem tartózkodhat a szobában. 13.10: igazgató és a főnővér előbbi úriember társaságában dühöng a hármas folyosón: "Cs. néni nincs felöltöztetve, nincs kiültetve, nincs megetetve, nem sétál a folyosón, haja nincs megfésülve. Mégis mit képzelnek maguk?" mindezt az arrafelé tartózkodó nővéreknek címezve. Íme az igazság: ezt a nénit minden reggel fürdetjük, ágyát teljesen áthúzzuk, az ágyszivacsot is lecseréljük, nincs saját ruhája tehát intézeti hálóinget adunk rá, naponta kb. ötször pelenkázzuk (ugyanis szétszedi a pelenkáját és az egész ágy meg maga a néni is csupa.....), nem áll meg a lábán, tehát nem sétál a folyosón. Etetni azért nem etettük meg, mert épp ott volt a fia vele, tehát nem mehetünk be olyankor a szobába, logikusnak tűnt hogy a fia megeteti.
Én soha nem lennék képes otthonba tenni az anyámat és tojni rá. A nagymamámnak combnyaktörése volt, műtétje után hazaadták és én nem dolgoztam. Odaköltöztem hozzá, főztem rá, mostam rá, szobawc-t szereztem neki amit egyedül tudott használni, megtanult járókerettel járni és tiszta volt. Utána mellrákja lett, ismét kórházba került, de nem volt műtét, mert addigra váratlanul véget ért számára az élet. Apukám műszívbillentyűt kapott volna, de Dr P.Gy. a műtét hetében elment síelni Ausztriába és apumat hazaadták. Apum attól kezdve feladta az egészet. Emlegette, hogy jobb lenne már neki, ha nem szenvedne. 2008. március 19-én reggel kérte, hogy vigyük be a Kardiológiára. Bevittük és aznap este 20.35-kor örökre elaludt.
Ma 2 éve történt, hogy elveszítettem őt. Kedves volt és vidám. Mindenki szerette őt, mert ő is mindenkit szeretett. Utálta a bunkó doktorokat, köztük P.Gy-t a síelőst és azt kívánta, bár kitörné a nyakát az Alpokban. Nos, Dr P.Gy. a lábát törte ki és soha nem tudta meg, hogy egy betege átka volt. Apum rendes ember volt és elővigyázatos: nem dohányzott, nem ivott mint a kefekötő, nem balhézott és nem veszekedett senkivel. Szerette a zenét, a filmeket, a meséket, a családját, a barátait, az állatait.... és engem. Ő csinálta meg nálam (a nagymamámtól örökölt kisházban) a fürdőszobát. Amikor a kádban ülök, mindig eszembe jut, mi mindent tett értem az apám. És egy életre hálás vagyok neki. Mindenért.