2009. január

2009. januárjában nem nővérként tevékenykedtem. Egy áruházban dolgozgattam akkoriban. Történt velem egy baleset, de nem vettem komolyan. Munkahelyre menet elcsúsztam a jeges járdán.  Fájt a lábam, mégis bementem a melóba és ledolgoztam a munkaidőt. A vége felé igencsak erősödött a fájdalom a lábamban, alig tudtam már ráállni, ezért felhívtam Cs-t, hogy jöjjön értem. Otthon jobban voltam, de este 10 felé már megint iszonyatos fájdalmakat okozott a lábam és be is dagadt rendesen. Mire ismét felhívtam Cs-t. Bevitt a baleseti sebészet ügyeletére, ahol előttem egy középkorú pasi ment be, akinek a munkahelyén fémszilánk fúródott a kezébe a kisujj alatt oldalról és eljutott a tenyere közepéig. Hamar lerendezték őt. Amikor indultam volna be a rossz lábammal, az asszisztensnő kijelentette, hogy ha nincs nálam a lakcím-kártya, akkor nem látnak el. Nem veszekedtem vele, csak udvariasan megkértem, hogy írja csak be a TAJ-számot a gépbe, mire az kiadja rólam az információt. A doktor viszont normális volt, röntgenre küldött beteghordóval. A röntgenben is egy barátságos fiú volt szolgálatban. Végül aztán kiderült, hogy bokaszalag-szakadás a diagnózis, tehát az egész bokám gallyra ment, ezért sínbe tették a lábamat. 6 hétig kellett viselnem és hetente volt kontroll. 
Egyik ilyen kontroll alkalmával helyettesítés történt, mert B.G. doktor úr egy sürgős esetet látott el. A helyettesítő, P.K. főorvosnő nagyon nem volt szimpatikus: "Kérem sétáljon el az ajtóig és vissza. Most vegye le a sínt és ismét végezze el az előbbi gyakorlatot. Ön tud járni. Nyugodtan visszamehet dolgozni." 2 hét után? Másnap visszamentem és a korábbi doktor megállapította, hogy a beteg láb még közel sem gyógyult.