2010 eleje

Minden ment tovább a normális kerékvágásban. Ismét pár beteg kórházba került, vagy meghalt, vagy kórházba került és ott halt meg, vagy kórházba került és akkor halt meg amikor visszakerült az otthonba. Én nem akarom magamat védeni, sem más nővéreket lebarmolni, de sajnos meg kell mondanom az igazat. Miért lesz valaki ápoló? Minden bizonnyal azért, mert segíteni akar másoknak, enyhíteni a fájdalmakat szeretettel, megértéssel, odaadással, türelemmel. Nem hagyom a beteget szenvedni, illetve vannak helyzetek amikor már nem tehetsz semmit.  Nem értem azokat a nővéreket, akik szarnak az egészbe, nem kísérik ki az instabil járású beteget a bizonyos helyre, nem adnak inni vagy enni a fekvő betegnek, nem kötik be az infúziót, nem adnak fájdalomcsillapítót, nem viszik ki fürdeni a szerencsétlent. Ehelyett sok helyen bedugnak egy katétert a betegbe és berácsozzák az ágyat, aztán visszavonulnak a nővérszobába, jóképű doktorokról ábrándoznak meg körömlakkokról és samponokról tanácskoznak. Néha leengedik a katéter tartalmát egy ágytálba és ismét a samponok és a tuti dokik járnak a fejekben a nővérpultnál.
Tudnivaló, hogy a fekvő betegeket gyakran kell mobilizálni, üljön, mászkáljon (járókerettel vagy anélkül), ne feküdjön mindig hanyatt, mert hámhiány keletkezik, amiből lesz később decubitus, ami egyre nagyobb és mélyebb lesz. Az a vég. Nem gyógyul meg. Az állandó fekvés miatt a vérellátás is egyre rosszabb lesz és a végén összeomlik a keringés. Nos, engem gonosznak tartanak a betegek amikor nem hagyom, hogy feküdjenek, mert nem értik meg, hogy az ő érdekük a mozgás. Én csak szeretném megóvni őket a komoly bajoktól.