Műtünk?

Végképp el kell ismernem, hogy igaza van mindazoknak, akik azt mondják, hogy a fekvőbeteg ellátásban jobb meghalni. Mármint a beteg szempontjából. Ugyanis aki onnan kikerült eddig és ismerem vagy ismertem, mind egy szálig gallyra mentek. Nálunk a szociban az utóbbi időben voltak páran valamilyen okból kórházban az ellátottjaink/lakóink közül. Ők mind egy szálig nekrotikus vagy váladékozó vagy szörnyen mély decubitussal a sacrum vagy csípőtájon kerültek vissza hozzánk az otthonba. Természetesen naponta kezeljük őket, de tudjuk ám, hogy minden hiába, nincs értelme, mert ezek a felfekvések soha az életben nem gyógyulnak be. Olyan sebek ezek, amik sohasem zárulnak. Tudnivaló, hogy ez attól jön létre, hogy a beteg fekszik és nem mozog, mert nem tud vagy nem akar. Megoldás a megelőzés. Ilyenkor mindenképpen forgatni, mozgatni kell, kiültetni a székbe, stb mert az érintett részt, amin fekszik, nyomja az alátámasztás (mármint az ágy) és hámhiány keletkezik, aminek a végeredménye ez a borzalom. Ilyen kezelésekről írtam már korábban, hogy egy egész nagy doboz kezelőfelszerelés szükséges: kötszerek és vegyszerek. Kezeléshez át kell öltözni, kesztyű, orr-száj maszk, be kell mosakodni, a végén ki kell mosakodni, tisztára mint a sebészeten valami operáció. A kórházakban és klinikákban a nővérek nem ültetik ki a beteget a székbe, nem fordítják át óránként a másik oldalára és ők okozzák ezeket a súlyos sebeket. Egy ilyen seb látványra és szagra is iszonyatos meg fertőző is nagyon. Gyomor az kell egy ilyen kezeléshez, meg a kötelező biztonsági felszerelések. Ilyenkor néha eszembe jut, hogy miért vagyok én nővér és miért akarok én még nővérebb lenni a suli elvégzésével, ha ilyeneket kell látnom, hiába kezelnem, miközben tudom, hogy ez a beteg már tisztára szobanövényként él, vegetál csak, alig van életfunkciója, nem érez semmit, nem szól semmit, nem ért semmit és az értelme is gallyra ment. Ilyenkor már jobb meghalni.