A fájdalom

Tegnap egész éjszaka sírtam. Végül a sok sírástól elaludtam. 4-kor keltem, bementem melózni, és ahogy felértem osztályátadásra, kiborultam teljesen, nagyon sírtam és a többiek kérdezgettek, muszáj volt elmondanom, elmondtam az egészet és próbáltak vigasztalni, a mellettem ülők simogatták a hátamat, a kezemet és annál jobban sírtam. Lementem osztályra, másfél óráig bírtam, utána annyira sírtam megint, hogy felmentem a műszakvezetőhöz Vidihez, hogy "Engedj haza!", mire ő megölelgetett, bevitt a nővérszobába, megszeretgetett, vigasztalt és telefonált a főnővérnek hogy milyen állapotban vagyok magánéleti probléma miatt, nagyon nagy a baj, nagyon sírok és hazaenged. Később a főnővér is beszélt velem telefonon és bocsánatot kért, hogy január óta állandóan piszkált, szólnom kellett volna, hogy baj van, ő nem tudta, azt hitte kerülöm a munkát, ne haragudjak és írassam ki most magam egy időre, ne dolgozzak, de hozzá menjek be valamelyik nap és beszélgessünk. Közben Topi is odajött és ő is megszeretgetett és mindenki sajnált és vigasztalni akartak, de engem senki nem tud megvigasztalni. Szeretnék elbújni valahol egy lyukban és ott szépen meghalni, megszabadulni a fájdalomtól, Momó emlékétől, a tudattól hogy Momó szeretgetett, ölelgetett, csókolt, simogatott és hogy százezerszer mondta hogy mennyire szeret és hogy örökre együtt maradunk, mert senkit nem tudna úgy szeretni, ahogy engem. De most már tudom, hogy engem senki nem tud szeretni, mert nem vagyok rá méltó egy hangyányit sem. Én már nem akarok semmit az élettől. Én csak Momóért éltem, Momó volt az aki miatt érdemes lett volna. De Momó nem akar engem, ezért nem nem akarok már élni. Beszedhetnék egy csomó gyógyszert, Tiapridal-t vagy ilyesmit, hogy aludjak és ne érezzek, ne gondolkodjak és ne fájjon. És elaludnék. Örökre.