Az utolsó percig

Óriási baklövést követtem el azzal, hogy jelentkeztem a Nővérsuliba. Akkor biztos voltam benne, hogy bejutok és minden a legnagyobb rendben lesz. Jeleztem a főnővérnek is a továbbtanulási szándékomat annak reményében, hogy támogat majd. Az akkori lelkesedése most alább hagyott, nézeteltérések merültek fel a beosztásomat illetően, ugyanis „Ugye tudja, hogy a munkahely fontosabb, mint az iskola! Nem minden kívánságot lehet teljesíteni!” Nos, ez érzékletes volt. A munkatársak sem nagyon tolerálják, hogy iskolába járok. Piszkálnak vele és ha nem vagyok bent vagy elkérem magam hamarabb a suli miatt, rögtön beindul a rinyamalom. Bevallom, nekem a suli a fontosabb, mert nem érem be annyival, hogy ágyneműket cserélek vagy kaját osztok az osztályokon vagy betegeket kísérek az orvoshoz. Mindenképpen továbblépek, nem tehetek mást. És egy szép napon megoldom ezt a kérdést. Tudom, hogy így elveszíthetem az állásomat, vele egy csomó idős beteg ember ragaszkodását, akik szerettek, vártak, mindig örültek ha engem láttak és mindenért hálásak voltak nekem, mert ott voltam velük, vigyáztam rájuk és maga a jelenlétem többet segített nekik, mint bármilyen pszichiátriai kezelés.
Egy csomó marhaság történt velem a szociban, ami nagyrészt itt is dokumentálva van, a doktoros történetek mellett, hogy a Szájseben a tiszta ideg orvosbanda hogyan toporzékolt egymást gyilkolva a műtőben meg hogyan lehet hatékonyan gyógyszert íratni Dr Töklámpáéknál a I. Rendelőben…
Aki figyelmesen olvasta ezt a blogot az elejétől, nyilván észrevette, hogy van valami, ami állandóan jelen van benne. Ez a valami nem szakad meg és nem múlik el. Valaki hívja ezt állapotnak, jelenségnek, betegségnek vagy hülyeségnek, mindegyik esetben igaza van. Aki megtalálja a diagnózist, rájön, hogy az itt a motiváció. Ez a valami. Ha nem lenne, nem kezdtem volna írni ezeket a bejegyzéseket.
Most mindenki azt gondolja, hogy Tiliá-nak világfájdalma van, kellene egy nagy pohár víz a nyakába vagy egy orvos, amiért rohamléptekkel közeledő katasztrófa eljövetelét helyezi kilátásba, de ez nem ilyen egyszerű. Itt az az orvos sem tudna már segíteni.
Lehet, hogy tényleg megtörténik, hogy nem lesz több kaland az egészségügyben és nem lesz miről írni. Bízom benne, hogy ez nem következik be. Egyenlőre várok és mindenképpen beszámolok majd a fejleményekről, de addig is a türelmeteket kérem és még egyszer: ne haragudjatok. Ettől természetesen a blog nem zár be, csak szünetet tart egy rövid ideig, ameddig megoldom a problémákat, amiket okoztam magamnak. Tilia, a nővérke mindenképpen visszatér majd és az valami nagyon hosszú és velős bejegyzés lesz majd. Addig meg aki akarja, olvasgassa a régieket emlékeztetőül. Ja és köszönöm hogy várni fogtok rám. Már aki.