Ma Tilia és a tesója Cs. egész nap autóztak és vásároltak. Cs. 2 haverjával kivitték Momó szekrényét Kobak házából a bányába utánfutós autóval. Tilia és Cs. Momó összes ruháját műanyag zsákokba szedte és elvitte a Máltai Szeretetszolgálatnak. A Momótól kapott plüss állatkákat anyum munkatársainak kisgyerekei kapták meg (nem tudják kitől vannak a játékok). Tilia és Cs. vásároltak egy új szekrényt elemeire szedve dobozban, új szőnyeget méretre vágatva, fehér falfestéket meg hozzá új hengert, új fűnyírót (mert a régit Momó anyja adta). Tiliának egész nap majd megszakadt a szíve, de visszatartotta a sírást. Most tört meg és most sír nagyon, miközben ezt a bejegyzést írja. Annyira erős a fájdalom, hogy ömlenek a könnyei, végigfolynak az arcán, teljesen összeszorult a torka, nem tudna megszólalni és nincs itt Momó, aki mindig jött a bajban és letörölgette a könnyeket, megszeretgette Tiliát... Tilia nem érti, hogyan lehet ennyit és ennyire sírni és mért fáj ennyire... Elveszítette Momókáját, az élete értelmét és siratja Momó emlékét, Momó ölelését, a sok közös élményt, a kirándulásokat, az utazásokat, a sétákat... Eszébe jut, amikor Momóval fürödtek a kádban, együtt aludtak egymás karjaiban, a percet amikor Momó letérdelt egy arborétumban a tóparton Tilia elé a hónapok alatt összespórolt 180 ezerből vett brill gyémánt berakásos aranygyűrűvel és feltette a kérdést. Tilia akkor 10 percig gondolkozott, elfogadta és megígérték egymásnak, hogy örökké szeretni fogják egymást. Másnap délelőtt karikagyűrűket vásároltak együtt és felhúzták egymás ujjára és ígéretet tettek, hogy ezek a gyűrűk egy életre összekötik őket és arra vágytak, hogy együtt halnak majd meg végelgyengülésben egymás karjaiban... Tilia már nem viseli a gyűrűket, mert az összes ismerőse megkérte rá, hogy tegye el, mert annál nagyobb lesz a fájdalma. Momó vele volt, amikor leveszítette Tilia a nagymamáját, amikor elveszítette az apukáját, amikor Tilia beteg volt Momó szeretgette és védelmezte... De Momó nem akarja többet látni Tiliát, nem jött érte a Klinikába, nem szabadította ki, nem volt vele és tönkretette a lelkét. Tilia azóta sem érti, mit rontott el, nem érti mért kapott ilyen súlyos büntetést az élettől, nem tudja mit követett el, hogy ezt érdemli. Nem tudja elfelejteni Momót és az együtt töltött boldog időt, néha hallani véli Momó kedves hangját, vágyik az ölelésére és sír amikor eszébe jut, hogy Momó nem jön el, ha visszaköltözik az otthonába az új szobába, hiába várja majd a telefoncsörgést, hogy Momó hívja, ahogy tette több mint 5 évig minden nap... Sírni fog Momó után és várni fogja és nem tud szabadulni az emlékektől és nem múlik el a fájdalom... és akkor újra bepróbálkozik majd, hogy átmenjen a másik oldalra a jókhoz, azokhoz akik meghaltak és szerették Tiliát. Ezen a világon Tiliának már nincs helye, nincs itt semmi dolga már, ápolói munkája során 87 súlyos beteg halt meg a keze alatt, elveszítette élete párját, a jövőt, a barátait akik nem segítettek Momót visszaszerezni vagy átmenni a Jókhoz. Tilia minden este sír az ágyban anyujáéknál a kisszobában, minden éjjel sírva alszik el, minden reggel sírva ébred és nem Momó mellett. Tilia ilyenkor mindig annyira erős gyűlöletet érez maga iránt és annyira szeretne meghalni Momóért, de nem tud, mert a sors azt akarja hogy Tilia szenvedjen és bűnhődjön mindenért amit nem követett el, de magát érzi hibásnak mindenért. Milyen élet ez, ahol nincs más csak szenvedés, könnyek és fájdalom? Mire jó ez most már? Mért nem lehet átmenni a másik oldalra? A Jókhoz, ahonnan nem jött még vissza senki, mert ott mindenki boldog.
2 az 1-ben :)
3 hete
6 megjegyzés:
Kobak!
Nem tudjuk mi van a másik oldalon. A jók nem önként mentek át, hanem letelt az idejük. Az életünkben egyetlen biztos dolog van, és az a halál.Így is, úgy is el jön értünk.Ezért javasoltam Coelhotól a Veronika meg akar halni című könyvet. Olvasd el, és megérted miről beszélek. Kitartás!
Figyu, tudom, hogy nem látod, Te csomót javultál. Kommenteltél Maminti blogjára, írtál nekem köszönet-et, mert észrevetted, hogy fontos vagy nekem. Akármilyen rosszul érzed Magad, ezek olyan dolgok, amiket már régen nem csináltál.
Csak ezt tudom mondani. Isten, vagy az Erő vagy a bármi nem azért hozott létre minket, hogy feladjuk. Hanem, hogy kitartsunk elviselhetetlen helyzetben is. Az Élet sok mindent tartogat még Neked, sok szépet, és Jó dolgokat és embereket itt a valóságban is. Bízz ebben a titokzatos erőben.
És ne Magadat hibáztasd: ezek a dolgok egy másik ember gyengesége és belső konfliktusai miatt történtek. Ő se gonosz, csak gyenge és ostoba. Egy nyomorult kis ember, aki ezerszer meg fogja még szívni a gyengeségét. Nem kívánom neki, de tudom, hogy így van.
Tarts ki. Az Élet meggyógyít, csak engedd.
Mucus: Megnéztem otthon a filmet, mielőtt történt velem az idegösszeomlás, de újra meg kell majd néznem, mert nem tudtam figyelni. Egyébként a világ nem tartozik nekünk semmivel és mi is csak egy halállal tartozunk neki.
Fuhur: Momóról tudni kell, hogy nagyon szexmániás ő, állandóan csak azon jár az esze, sohasem tudta kontrollálni ezeket az ösztöneit.
Az a baj, hogy hiába próbál mindenki segíteni, mert sohasem fogok kigyógyulni a Momó nevű betegségből, mert túlságosan szeret(t)em őt.
Maminti-t kedvelem, szerettem volna megismerni, de nem mertem közeledni hozzá. Engem te kerestél és attól lettünk jóban. A történtek után félek az emberektől, mert mindben a rosszat látom és gyanakszom.
Tudod, én is azt mondtam, sosem fogom kiheverni, hogy a férjem elhagyott. Aztán mikor majd 4 év múlva megkérdezte vezet-e út visszafelé, hát nem kellett gondolkodnom a válaszon. Nem vezet. Az idő lassan gyógyít, de teszi. Akik itt pofozgatjuk a lelked, nem tűnünk szeretetre méltónak érte, de nem is azért csináljuk. Majd egyszer Te fogod a fejed és próbálsz valakinek segíteni, mert te már tudod. Ő persze nem hiszi majd, amit mondasz. Talán az a lényeg, hogy segítjük, előre taszigáljuk/rángatjuk egymást az úton.
Kobak, én sem gyógyultam még ki az "I" nevű betegségemből, de már azért másképp áll a helyzet, mint nyáron. Igaz, nekem ilyen mértékű aljasság nem volt benne a másik fél részéről, de én is szerettem azt az embert és kb. az első olyan volt az életemben (azóta is), akihez szerettem volna és meg is próbáltam közeledni. Másokat régen csak hagytam, hogy közeledjenek.
Ezek a dolgok nem egyszerűek, és van ami egész életen át fáj, de a Te hozzáállásod múlik, hogy ez azt jelenti, hogy romba dől az életed és sosem hagy nyugodni a bánat, újra és újra feltéped a múltat, vagy megtanulsz hozzászokni, úgy, mint egy kedves ember halálához.
Krízisek alat nem tudja az ember kontrollálni a saját viselkedését. Nagyon türelmetlen vagy, amiben azért én az életvágyat és igenlést látom, és ez tök jó, csak tudni kell, hogy vannak emberek (én is), akik csak nagyon lassan, nehezen, kínlódva tudják lezárni a múltat és elfogadni, hogy bizonyos dolgok már nem a jelenhez tartoznak.
Hogy ilyen rossz vége lett, az külön árt, mert nehezíti, hogy megtanuld leválasztani a szeretett ember emlékéről, a közös múltatokról a hozzákapcsolódó fájdalmat és szenvedést.
Az indulatoknak és a szenvedésnek idővel múlnia kell, de a szeretetedet iránta soha nem kell elveszíteni. Te mindig gondolhatsz valakire jó szívvel, akármennyi fájdalmat okozott, a harag mellett gondolhatod úgy is, hogy milyen jó, hogy volt kit szeretned, kihez ragaszkodnod. Ez az emberi szív nagy hatalma, amit senki nem vehet el.
Ha a szeretet megmarad benned (ettől még a rossz érzéseidet sem kell eltagadni), akkor előbb-utóbb ez az érzés fogja keresni, hogy kihez kötődjön. Olyan erős igény az emberben a valakit szeretés, a mindennapi közös kis létezés iránt, hogy ez a vágy le tudja győzni a régi szenvedélyeket és képessé tesz MAJD EGYSZER egy új kapcsolatra. De nem ma. Nem holnap. Egy picit fájni fog mindig, de idővel olyan lesz, mint egy rég beforrott seb, ami bizonyos mozdulatoknál megsajdul.
Ha ez a Facebook lenne, akkor lájkolnám perenne kommentjét :D :D
Megjegyzés küldése