Elmaradások

Néhány dolog kimaradt a blogból. Nem számoltam be a Fuhurral való kecskeméti üdülésről például. Nos, a doktornő írt erről egy klassz bejegyzést, amit én csak a következőkkel egészítenék ki szíves engedelmével:
Fuhur a legjobb szálláshelyet választotta. Gyalog tettük meg az utat oda a vasútállomástól a 40 fokos hőségben, de megérte. Később kaptunk menetrendet, hogyan jön-megy az 1-es számú autóbusz a vasúttól a szállodáig.
A helybéli Tesco-ban ebédeltünk. Láttunk arrafelé egy elfuserált személyt, aki egyfolytában ordibált és marhaságokat zagyvált, mire megtalálta a kijáratot. És mellesleg rondább volt szegény még Fidel Castro-nál is (Isten nyugosztalja a diktátor urat egyébiránt).
Fuhur-tól kaptam ajándékba egy csíkos bögrét: köszönöm szépen még egyszer, Fuhur, mindig a te egészségedre iszom belőle és szeretettel gondolok rád.
Este Tilia megtörik és egyfolytában kesereg, hogy Momó egy idióta töklámpa és Tilia meg egy csúnya-balfasz-selejtes bányaló, aki senkinek se kell (és lehet hogy igaza van), de Fuhur elmagyarázza, hogy nem, mert Momó egy marha, akinek nincs személyisége mert az anyja arra nevelte hogy a gyerek arra van, hogy a szülőket eltartsa és egész életében nem voltak céljai, saját gondolatai, barátai, rászabott ruhái, soha nem csinálta azt amit akart, mindig mindenben az anyja döntött és nem véletlenül volt mindig kifejezéstelen az arca Momónak, ugyanis Momó nem szeret senkit, csak saját magát, önző a végtelenségig és rohadjon ki a bele. Tilia meg fogja be, higgadjon le és legyen türelemmel, eljön az igazi, nem kell keresni, úgyis akkor jön, amikor nem várja.
Kobak másnap nagyon szomorkodik, utálja magát, a külsejét, a belsejét és azt érzi, hogy az egész "boldog leszel egy normális pasival, aki értékel téged és nem ver át" történet csak agyrém, ábránd.
Amikor Kobak hazaér, nagyon sír a szuper nem-otthonában, hogy minek van ő abban a szobában és szeretne futni, elbújni valahol a világtól távol, távol az emberektől, távol a bajoktól és elfelejteni, hogy ő egy ember, aki alapvetően társas lény. Azóta nem találja magát, nem tud hinni, nem ért meg másokat és nem is tud odafigyelni másokra, amiért most elnézést kér, de nem tehet róla, akkora fájdalma van még mindig, ami nem múlik el csak úgy. Csomó idő kell. Ezért megy most szabadságra a blogtól arra az időre és reméli, hogy akik eddig a barátai voltak, továbbra is azok maradnak, akik eddig olvasták, azok megvárják míg helyrejön és visszatér.
Tudnivaló még, hogy A torok mélyén című bejegyzés átment a Medendi-be, ha esetleg valaki keresné itt, vagy még egyszer elolvasná. Az a blog viszont folytatja tovább Kobak iskolás és más egészségügyi tanulós jegyzeteit, ha valakit esetleg érdekel.