Авантюры в санитарии

Néhány dolog kimaradt a blogból. Nem számoltam be a Fuhurral való kecskeméti üdülésről például. Nos, a doktornő írt erről egy klassz bejegyzést, amit én csak a következőkkel egészítenék ki szíves engedelmével:
Fuhur a legjobb szálláshelyet választotta. Gyalog tettük meg az utat oda a vasútállomástól a 40 fokos hőségben, de megérte. Később kaptunk menetrendet, hogyan jön-megy az 1-es számú autóbusz a vasúttól a szállodáig.
A helybéli Tesco-ban ebédeltünk. Láttunk arrafelé egy elfuserált személyt, aki egyfolytában ordibált és marhaságokat zagyvált, mire megtalálta a kijáratot. És mellesleg rondább volt szegény még Fidel Castro-nál is (Isten nyugosztalja a diktátor urat egyébiránt).
Fuhur-tól kaptam ajándékba egy csíkos bögrét: köszönöm szépen még egyszer, Fuhur, mindig a te egészségedre iszom belőle és szeretettel gondolok rád.
Este Tilia megtörik és egyfolytában kesereg, hogy Momó egy idióta töklámpa és Tilia meg egy csúnya-balfasz-selejtes bányaló, aki senkinek se kell (és lehet hogy igaza van), de Fuhur elmagyarázza, hogy nem, mert Momó egy marha, akinek nincs személyisége mert az anyja arra nevelte hogy a gyerek arra van, hogy a szülőket eltartsa és egész életében nem voltak céljai, saját gondolatai, barátai, rászabott ruhái, soha nem csinálta azt amit akart, mindig mindenben az anyja döntött és nem véletlenül volt mindig kifejezéstelen az arca Momónak, ugyanis Momó nem szeret senkit, csak saját magát, önző a végtelenségig és rohadjon ki a bele. Tilia meg fogja be, higgadjon le és legyen türelemmel, eljön az igazi, nem kell keresni, úgyis akkor jön, amikor nem várja.
Kobak másnap nagyon szomorkodik, utálja magát, a külsejét, a belsejét és azt érzi, hogy az egész "boldog leszel egy normális pasival, aki értékel téged és nem ver át" történet csak agyrém, ábránd.
Amikor Kobak hazaér, nagyon sír a szuper nem-otthonában, hogy minek van ő abban a szobában és szeretne futni, elbújni valahol a világtól távol, távol az emberektől, távol a bajoktól és elfelejteni, hogy ő egy ember, aki alapvetően társas lény. Azóta nem találja magát, nem tud hinni, nem ért meg másokat és nem is tud odafigyelni másokra, amiért most elnézést kér, de nem tehet róla, akkora fájdalma van még mindig, ami nem múlik el csak úgy. Csomó idő kell. Ezért megy most szabadságra a blogtól arra az időre és reméli, hogy akik eddig a barátai voltak, továbbra is azok maradnak, akik eddig olvasták, azok megvárják míg helyrejön és visszatér.
Tudnivaló még, hogy A torok mélyén című bejegyzés átment a Medendi-be, ha esetleg valaki keresné itt, vagy még egyszer elolvasná. Az a blog viszont folytatja tovább Kobak iskolás és más egészségügyi tanulós jegyzeteit, ha valakit esetleg érdekel.

"Letészem a lantot. Nyugodjék./Tőlem ne várjon senki dalt./Nem az vagyok, ki voltam egykor,/belőlem a jobb rész kihalt./A tűz nem melegít, nem él:/csak mint reves fáé világa." Arany János a jóbarátját veszítette el, én meg magamat és vele minden mást is. Tilia már rég nem létezik, csak próbáltam feltámasztani, újraéleszteni, de nem lehet visszahozni. Momó tönkretette a lelkét, az életét, a reményeit, az álmait és mindent. Nincs út előre, mert magas fal emelkedik, amin nem lehet átmászni, nem lehet kikerülni vagy áttörni sehogy. Nem akarok többet panaszkodni, nem akarok terhére lenni senkinek. Ezért hagyok most fel az írással. Talán valamikor folytatom majd, ha lesz kiút a szakadék mélyéről és lesz értelme.
Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, aki kommentelt, aki mellettem állt, aki megértett és figyelt rám. Külön köszönet illeti Fuhurt, Kacajt, Actinomyces-t, Mucust, Perenne-t, Oriana-t a támogatásért és a barátságukért. Fuhurnak köszönöm még végtelen türelmét és mindent amit értem tett.

H.E-nak gallyra ment a térde. Tegnap előtt került műtőbe, ahol gerincbe érzéstelenítették, tehát ébren volt és hallotta, hogyan fűrészelik, kalapálják, ügyeskedik össze-vissza a beteg részeket és végig azon aggódott, hogy lesz-e még lába az operáció végén. Ugyanis nem látta az akciót, mert függönnyel elzárták előle.
Tegnap meglátogattam az Ortopédián, vittem Rákóczi túróst és sajtos tekercseket. Kerettel már tud járni, de fájlalja, katétere volt, amit tegnap vettek ki, hogy menjen csak ki a kishelyiségbe nyugodtan. Jókedve van. Pár hétig még táppénzen lesz, de alig várja már, hogy helyrejöjjenek a lábai.
Én ugyanabban az épületben voltam áprilisban tizen egynéhány napig, ahol Momó telefonon megtalált kétszer, megtiltották és hazavitették anyumékkal a mobiltelefont és minden este kibámészkodtam az ablakon a szemközti orvostudományi kollégium felé, hogyan esznek-isznak, mászkálnak ki-be az ottlakók.
Harmadik hónapja dolgozom ismét a "nagy kudarc" óta és még mindig nem találom a helyem kint. Hiába van felújított, mások szerint szuperotthonos, kellemes hangulatú, pozitív energiával feltöltött lakásom, nem érzem otthonomnak. Hiába birtoklom álmaim hűtőjét, nem gondolom hogy telepakolnám mindenfélével, úgysem fogyna el. Az egész mindenségben rossz dolgok uralkodnak, amiket pozitívnak kellene éreznem, de valahogy nem érzem pozitívnak. Ezek a dolgok: magány, egyedül, régmúlt idő, félelem, fájdalom, Momó nélkül, hiány, nincs, reménytelen, stb.

A többiek. Pontosan 11 nővérke. Tehát ha a minimum létszámot vesszük egy műszakban, ami délelőtt 7, délután 4, éjszaka 2, akkor nem elég a maradék 12 nővér. Ezért ilyenkor bevonják a gyógyszerészt, a raktárost és más hasznavehető személyt a fürdetés-öltöztetés-etetés-pelenkázás című műsorszámba. Azt nem hiszem ám el, hogy mind a 11 vakációzónak éppen ebben a 2 hétben tudtak csak szállást biztosítani az üdülőhelyeken vagy mindnek nagyon sürgős halaszthatatlan életbevágó elintéznivalója van. 2 nővérke beteg: az egyik preoperatív a térdével; a másik meg elég sokat beteg, hol bevérzik valahol, hol kiújul valamelyik sérve, hol költözködik, stb. Én is nagyon jól vakációzom a szociban. Ma a Tüdőgondozóban töltöttem 2 és fél órát egy beteggel: voltunk rtg-ben, befúvásos légzésvizsgálóban és az egyik Kezelő melletti öltöző-vetkőző fülkében, ahol nem kaptuk meg a javaslatot a gyógyszerre, amiért küldtek minket. Ha nem lennék egyedül és magányos és reményvesztett, akkor én is kérhetnék néhány nap fiz.szab-ot és elutazhatnék a párommal (aki nincs, mert elveszett) mondjuk Cabo-ba.

Ma is voltam a pszichológusnál. Már nagyon unom az egészet. Anyum egy csomó pénzt fizet azért, hogy egy személy egy csomó hülyeséget mondjon és kérdezzen. Baromságokat. Ma például, hogy hogyan nem szeretnék ismerkedni. Pedig az lenne a lényeg, hogy hogyan öregedjek meg egyedül. Mire jó ez a sok hülyeség? Biztos hogy ez segít?

Szavazás volt kiírva 10 napig. A többség arra voksolt, hogy a Scriptum medendi nyilvános legyen és bárki olvashassa. Tegnap óta nyitva van és mindenki láthatja, megjelenik a keresőkben is. Bízom benne, hogy sokaknak hasznára lesz.

Párszor már voltam a pszichológusnál, de utálom. Anyumék egy csomó pénzt fizetnek neki azért, hogy Momót kielemezze: milyen is volt ő, miket mondott és nem mondott, mit miért csinált, mitől lett az ami és miért okozott annyi és akkora bajt. A megfejtés: babaház. Momó készített egy babaházat, abba elhelyezte Tiliát és minden jóval-rosszal ellátta a maga ízlése szerint, néha foglalkozott vele, a közti időben magára hagyta, de állandó telefonhívásokkal ellenőrizte. Tilia Momó mellet nem volt szabad, mindenről részletesen be kellett számolni, időre haza kellett érni, mindenhez engedélyt kellett kérni, stb. Tilia viszont sok mindent nem mondott el: nem beszélt a barátairól, nem beszélt a blogról és nem mondta el mi mindent evett. Momó utálta, ha Tilia szép ruhákat vásárolt, főleg ha hordta is őket. Utálta, ha Tilia testápol, pl fürdik, hajat mos, fogat mos, körmöt vág és legjobban utálta, ha meglátta miféle arclemosó, bőrradír, kézkrém, testápoló, körömreszelő stb lapul Tilia fürdőszobaszekrényében. Tilia most nem lakik otthon már egy csomó ideje, de ezek a cuccok mind megvannak, vannak újak is, új ruhák is, ágyneműk is, sok minden új, főleg a szoba, de Tilia nem lakik ott, nem használja ezeket. Aki szeretné megtudni, milyen az új lakószoba, képeket kérhet mail-ben, ahogy Fuhur is tette és hamarosan megkapja.

Életben kellett tartani. A bácsit, akit csak fecsivel lehetett itatni, de úgy is alig, ezer vérző gennyes bűzös seb és decu testszerte... Alzheimer és Parkinson az elsődleges diagnózisok. A felesége már sokszor kérte, hogy ne kötözzük a sebeket, hagyjuk elmenni a férjét, tudja hogy nincs értelme, csak fogy a sok drága kötszer és amint kész a sebkezelés (min 2,5 óra), kezdhetjük az egészet elölről. Komplett műtős felszerelés (csipesz, olló, kötszer, ragszalag, tízféle sebtisztító és fertőtlenítő szer, fecsik, tűk, törlőkendők, stb), kb 10 lepedő, szájmaszk, kesztyű, beöltözés, bemosakodás, kimosakodás, átöltözés, fertőtlenítés egyfolytában... Tegnap 9 órakor megjelent a feleség, hogy most már végképp hagyjuk békén a férjét, ne csináljunk vele semmit, ne sebkezeljük, ne itassuk, se semmit. Korábban azért nem engedelmeskedtünk, mert a főnökség megkövetelte a teljes ellátást. Nem kérdés, hogy miért. Tegnap 10 óra 00 perckor a bácsi végképp feladta. 1 hónapig kellett szobanövény üzemmódban kínlódnia fájdalomban, lázban és halvány gőze sem volt semmiről. De semmiről, mármint a dolgok nagyságrendjéről. Hogy miért is küzd valójában.